De akkoriban én még nagyon fiatal voltam és bevallom, jó kis alibi munkának tűnt…
Árpi szerencsére nem volt szigorú és elsőként jelentkeztem bárhova kellett menni, a lényeg az volt, hogy napközben kerülni tudjam a munkát…
Ez így ment néhány évig…
Míg egy napon Árpikám térdét törte egy biciklis balesetben a Nagymező utca felé…
Éppen aznap kezdtek egy 50 ételes szakácskönyvet Korpádi Péter food stylisttal.
Részemről maximális volt a pánik…
-Peti mi lesz most? Árpi fekvőgipszben otthon, én meg csak kávézgattam évekig és nem figyeltem….
Na erre mondják, hogy mélyvíz! Jó úszó vagyok, de mentőöv nélkül nem ment volna.
Hogy kell világítani? Hogy kell retusálni? Hol vannak az optikák?
Péter megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, Szidus összehozzuk!
És így is lett.
Nagyon izgultam… de mint kiderült, azért mégiscsak befogadtam pár infót amit észre sem vettem.
Két hét alatt Petivel összeraktuk a szakácskönyvet.
Foodstyling Korpádi Péter
Ételfotók Patyi Szidónia
El sem hittem! Akkor most már én is fotós vagyok? Úgy éreztem, ha megjelent egy könyv a nevemmel, akkor innen már nincs visszaút. Nagyon megtetszett a dolog és elkezdtem külön utakon járni. Az elején egy-egy ismerős cukrászdája, étterme, terméke, aztán jöttek a többiek, ki tudja honnan…
Mikor Péter kiköltözött külföldre, újabb mélyvízes történetek láttak napvilágot. Ugyanis ők igazi nyerő páros voltak apukámmal, 35 év közös munka, több mint 300 Patyi-Korpádi szakácskönyv.
Árpival ketten maradtunk. A fotós pipa… de ki lesz a food stylist? -Majd te! Mondta a család és minden barátom….
Nevettem, sírtam, sírva nevettem…
Szerencsémre gyermekkorom nagy részét Péter mellett töltöttem a konyhában, az esti lefekvések elöl megszökve és figyeltem mit hogyan csinál, hisz akkor még nem is tudtam, hogy ez egy külön szakma. Hozzá tartozik, hogy egyben volt a műterem a lakásunkkal, így dolgoztak a fiúk.
Az egész család engem kergetett a lakásban éjszakánként mert akkor bezzeg jobban érdekelt a munka mint az alvás. Gyakorlatilag beleszülettem a szakmába, megtanultam mit hogyan kell elhelyezni egy tányéron, mit mivel érdemes párosítani, hogyan állítsam be a fényeket és persze az apró titkos technikákat is elsajátíthattam. (Elnézést ezekről nem beszélhetek…)
A munkám és a hobbim eggyé vált!
Két éves voltam mikor egy klasszikus családi ebéden készült hangfelvételen megkérdezte tőlem Anyukám, hogy mi leszek ha nagy leszek…
Én csak annyit mondtam magabiztosan:
„Fényképezős!”
És így lett.